Az Első Amerikai Önkéntes Csapatot 1941-ben hozták létre még azelőtt, hogy az USA belépett volna a Második Világháborúba, azzal a céllal, hogy a Japán által megtámadott Kínát támogassa.
Claire Lee Chennault pilóta, az 1930-as évek amerikai repülőbemutatók sztárja, 1937-ben furcsa ajánlatot kapott Csang Kaj-Sektől és feleségétől. A kínai tábornok a nyugállományban élő alezredesben látta a kínai légierő fejlesztésének jövőjét. Chennault Kínába utazott, ahol szembesült az ország szörnyű állapotával. Az anarchia, és az infrastruktúra hiánya miatt a kínai légierő a következő négy évben csupán papíron létezett.
Az amerikai vezetés már régóta igyekezett módot találni a kínai nemzeti erők segítésére, így az alezredes felhatalmazást kapott Roosevelt elnöktől, hogy a RAF számára készült Curtiss P-40-es típusú vadászgépek exportváltozatából 100 darabot Kínába szállítson. A pilóták és a földi személyzet kiválasztása különös képen zajlott. Roosevelt engedélyezte a titkos toborzást, ahol a jelentkezők hamis amerikai útleveleket kaptak – amelyek foglalkozási rovatában ács, fémmunkás, muzsikus, kőfaragó szerepelt – és Burmába szállították a körülbelül háromszáz embert, 41 nyarán. Egyéves szerződés fejében A Kínai Légierő állományába kerültek és legalább háromszoros összegű ellátmányban részesültek, mintha az USA-ban szolgáltak volna. A jelentkezők összes ruhájáról, felszereléséről minden gombot, vagy jelzést levágtak, ami az amerikai hadseregre utalt. Így született meg az Amerikai Önkéntes Repülőcsoport (AVG).
A Csapat 3 századból állt, mindegyik nagyjából harminc géppel.
Az első valódi összecsapásra 12 nappal a Pearl Harbor támadás után , 1941 december 20-án került sor, ahol is nagyon meglepték a Japánokat, súlyos veszteségeket okozva számukra. A japánok Mitsubishi Ki-21-es bombázókkal Kunming bombázására indultak mintegy 60 vadászgéppel megerősítve. Ekkora kíséret oltalmában, nem számítottak semmilyen, a bombázást megakadályozó ellenállásra. Vesztükre tették: miután a Tigrisek lecsaptak, és szétszórták a bombázó köteléket, a Ki-21-esek rémületükben vaktában dobták le terhüket, csak hogy egérutat nyerhessenek. Hét bombázó lezuhant, számos megrongálódott, a kísérő vadászok közül úgy veszítettek el hat darabot, hogy a Tigrisek közül egyet sem sikerült lelőni.
Három század – századonként 18 gép – volt az AVG birtokában, akik eredményekben gazdag karácsonyt könyvelhettek el: a decemberi légi csatákban, összesen 24 japán gépet lőttek le. A japán pilóták számára a burmai légtér hamarosan rémálommá változott.A kínaiak visszakaptak valamicske reménysugarat és csodálatuk jeléül nevezték az amerikai pilótákat tigriseknek, mégpedig repülő tigriseknek. Innen kapta a csoport a becenevét és kezdte el használni a repülő tigris rajzot a repülőgépeken.
A csoport 296 ellenséges gépet semmisített meg és ehhez képest mindössze 14 pilótát veszetett az 1942 július 4-i felszámolásáig. Ezt követően a feladatokat már az Amerikai 23.Légierő vette át és megtartotta a repülő tigris rajzát a gépeken.
A Curtiss P-40-es volt a legelső nagy számban gyártott amerikai vadászgép, amely a RAF és a szövetséges hatalmak légierejében is szerepet kaphatott. Elsősorban robosztussága, megbízhatósága, erős fegyverzete – hat darab 12.7 mm géppuska – és jó találattűrő képességei miatt lett népszerű. A korszak modern gépeihez képest azonban technikailag elmaradott volt, hajlamos volt az átesésekre, a lassúságra, valamint cseppet sem volt fordulékony konstrukció.
A siker mottója: „Csapj le, majd tűnj el!”
A Tigrisek sikerei a gyors rácsapások és a kiváló pilóták mellett az alacsonytámadások, és a jól működő légvédelmi riasztórendszerben rejlett. A rendszer 165 adóvevőből állt, amiket az ellenállók osztottak szét a civil lakosság körében, akik jelezték a japán gépeket. A japán támadások útvonala szinte rendszerint minden alkalommal érintették a Tigrisek álcázott reptereit.
A japánokra gyakorolt hatást jól jellemzi egy 1942. júniusi tokiói propaganda rádióadás, mely szerint az AVG gépeinek becsült száma 500 darab körül mozgott, holott a Tigrisek ekkor a felmerült üzemanyag- és alkatrészhiány miatt, már alig tudtak 30-35 gépet a levegőben tartani.
Források:
A második Világháború Teljes Története, 3. kötet